A mottóul választott idézet mellé kívánkozik Kodálynak az a megállapítása is, miszerint az ötfokú (pentaton) dallamok képezik a magyar nemzet legősibb zenéjét.[1] Tanulmányom első részében a magyar népzene, pontosabban ennek pentaton jellege felől közelítem meg a témát.

Eléggé elterjedt az a téves elképzelés, hogy a pentatónia hiányos hétfokú hangsor. Ezért sokan úgy jellemzik a pentatóniát, mint egy olyan hangrendszert, amelyből hiányzik a fá és a ti hang. A félhang nélküli pentatónia tehát do, re, mi, szó és lá hangokból áll. (Létezik félhangos pentatónia is, például a japánoknál, sőt, még magyar nyelvterületen is megtalálható, a Dunántúlon, de a kettő nem egyforma.) A magyar népzenében a pentaton dallamok általában lá végűek (lá hangon zárnak), ami ezt a hangsort teljesen szimmetrikussá teszi: lá,        dó, ré, mi,        szó (szándékosan hagytam ki a ti és a fá helyét, mert így szemléletesebb a szimmetria: a rendszer első két hangja között kis terc távolság van, aztán következik két egészhang lépés, végül pedig még egy kis terc), ld. az 1. ábrát.

Ez persze csupán a hangsor, amiben egyezményesen csak egyszer szerepel minden hangmagasság. Ez nem jelenti azt, hogy a pentaton dallamok összesen csak öt hangon mozognak. Ezek a hangok ismétlődhetnek oktávval fennebb vagy lennebb, így a tiszta pentaton magyar dallamokban általában a következő sor lelhető fel: szó, lá, dó, re, mi, szó, lá. A pentaton hangsornak a dallamban kirajzolódó vázán, a pillérhangokon kívül, melyet tiszta ötfokúságnak (tiszta pentatóniának) nevezünk, gyakran megjelennek a hézagokat kitöltő ún. pien hangok (kínai szó). A pien hangok által az ötfokú hangrendszer kiegészülhet hat-, hét-, nyolc- vagy kilencfokúvá. Ilyenkor a mi és a szó között megjelenhet a fá vagy a fi, esetleg mindkettő (utóbbi esetben a régi stílusú dallamoknál többnyire előbb a fi, aztán a fá jelenik meg). A lá és a dó között pedig a ti és/vagy a tá (itt is, ha mindkettő jelen van, akkor előbb a ti, aztán a tá szokott megjelenni), ld. a 2. ábrát.

A probléma azzal az elképzeléssel, hogy a pentatónia a hétfokú (diatonikus) hangrendszernek a része, vagy egy korábbi fejlődési fázisa, ott van, hogy a magyar népzenében nem vezet egyenes út a pentatóniától a hétfokúság felé (és másutt sem). Ez azt jelenti, hogy a hétfokú magyar népdalok nem a pentaton dallamokból alakultak ki. Utóbbiakban szinte mindig felfedezhető a dallam ötfokú váza, ahol a pentaton sor hangjainak meghatározó szerepük van. A pien hangok pedig legtöbbször másodrangú szerepet töltenek be, úgymond csak töltelékek (rövid hangok, a dallam kevésbé fontos helyein, a dallam folyamán kevésszer, többnyire hangsúlytalan helyeken jelennek meg). Amikor pedig egy hézagot kétféle pien hang tölt ki, ez azt mutatja, hogy az ötfokú szerkezet még igen erős, a hézagokat kitöltő hangok még nem önállósultak. Ezért nyugodtan elmondhatjuk, hogy a hétfokú hangsorok és dallamok önálló fejlődési utat jártak be, függetlenül a pentatóniától.

A pentatónia és a hétfokú hangrendszer közötti különbség könnyebben megérthető a zongora billentyűit szemlélve. A fehér billentyűk a hétfokú rendszert teszik ki, a fekete billentyűk pedig a pentaton hangsort (ld. a 3. ábrát).

A zongora segítségével könnyebben megérthetjük azt is, hogy a két rendszer tulajdonképpen kiegészíti egymást: 7 + 5 = 12. Valószínűleg sokan tudják, hogy a tizenkettő az egésznek, a teljességnek a száma. 12 a csillagjegyek, a hónapok, az órák száma, 12 = egy tucat, tehát maga az egységes egész. A zenében tulajdonképpen arról van szó, hogy a hétfokú rendszer alkotja az egyik felét, az ötfokú pedig a másik felét a teljes egésznek.

A pentatónia és a hétfokú hangsorok között tehát nincs közvetlen rokonság. Ugyanúgy, mint ahogy a kétféle hangrendszert használó népek között sincs. Nézzük meg továbbá, hogy kik is használják a pentatóniát a világban.

A Zenei Lexikonban a következőket olvashatjuk a pentatóniáról: „A ~ egyik ősi forrásvidéke vlsz. a történelem előtti Közép- és Kelet-Ázsia (Tibet és az ősi Kína); onnan sugárzott szét egyrészt Hátsó- és Elő-India, Indonézia, Melanézia és Mikronézia, valamint Nyugat-Polinézia felé, másrészt Kelet- és Közép-Európába, őrzője t.k. a magyar népzene régi rétege. Másik kisugárzási területe a Földközi-tenger vidéke: maradványai megtalálhatók a berber zenében, a dél-olasz és szardíniai népzenében, a kelta népcsoportok dalaiban. Elterjedt a ~ az afrikai ültetvényesek (t.k. a bantuk) és a földműves indiánok között is. Az, hogy a ~ eljutott különböző fokon álló vadász- és pásztornépekhez is (pl. a lappokhoz, türk törzsekhez és mongolokhoz, közép-kaliforniai gyűjtögetőkhöz és közép-ausztráliai kezdetleges vadásznépekhez), bizonyára a kulturális érintkezés közvetítésével létrejött másodlagos elterjedésre vezethető vissza.”[2] A fentieken kívül még sok más nép is használja a pentatóniát, azonban náluk sokkal kisebb ennek a jelentősége.

Különösnek tűnhet dr. Árkay László felismerése, aki bizonyos népek és népcsoportok közötti kapcsolatra mutat rá. Egyik írásában beszámol a montreáli McGill Egyetem kiváló professzorának, Wilder Penfieldnek és munkacsoportjának a kutatásairól. A génkutatások érdekes módon bizonyos földrajzi területeket emelnek ki, mint a génállomány szempontjából rokon népek lakóhelyeit. Ezek a foltok „egészen misztikusan” azonosak azokkal a területekkel, ahol a pentatónia megtalálható Földünkön. Árkay továbbá Baráth Tibor professzorral való telefonbeszélgetését idézi: „Ekkor ezeket mondta nekem Tíbor: ... ő nem ismeri a népdalokat, nem zenész. Van neki egy világtérképe, amelyen feltüntette, hol találtak az őskortól kezdve, akármilyen ős magyar vagy bármilyen más nyelven olvasható, megfejthető feliratokat. De bevallja nem érti, mert a Föld öt helyén vannak teljesen szétszóródva. Erre elkezdtem hegyezni a fülemet. »Melyik öt helyen?« kérdeztem. »Hát – mondta T'ibor,

1. Magyarországon és Közép Ázsia Ural környékén, de nem a szláv területeken,

2. A Távol-Keleten Kínában és Japánban.

3. Közép Afrikában

4. Az amerikai indián vidékeken és

5. Skóciában.«

Hát majdnem leültem! Ezek a foltok ugyanis hajszálra azonosak a pentatonikus zene 5 nagy foltjával és a Penfield Bizottság féle vércsoport foltokkal! Ez három egymástól teljesen külön irányból, a népzenekutatás, a népcsoport kutatás és az ősrégészet teréről származó bizonyítékok adatait hozza egy nevezőre!”

[3]

Valójában inkább hat „foltról” kellene beszélni: a Kárpát-medencéről, Közép Ázsiáról (tulajdonképpen az itt élő rokon népek lakta vidékekről), a Távol Keletről, Közép Afrikáról, az amerikai indián vidékekről és Európa kelta származású népeinek területeiről.[4] Habár a pentatónia elsődleges elterjedési területei között a Zenei Lexikon más népeket is megemlít, Árkay beszámolójában – a génkutatás és az ősrégészet szemszögéből – ezekről nem esik szó.

Figyeljük meg továbbá, hogy milyen titkokat rejteget anyanyelvünk. Varga Csaba a nyelv alapján jellemzi a magyarság lelki tulajdonságait,[5] és arra a következtetésre jut, hogy a magyar ember számára az egységes egész a legfontosabb. Mindig az egésztől közelít a részletek felé. Ezzel szemben az indoeurópai népek számára, ugyancsak a nyelv vizsgálata alapján, a részletek fontosabbak. Ezekből indulnak ki, és próbálják összerakni az egységes egészet. A nyelvben ez a következőképpen nyilvánul meg: mi, amikor megnevezzük magunkat, előbb a családnevünket mondjuk el, s csak aztán a keresztnevünket. Hogyha a helység is része a nevünknek, akkor legelőször a legnagyobb környezetet nevezzük meg, és ezután közelítünk fokozatosan a legkisebb egység felé, akik mi magunk vagyunk. Például: Kőrösi Csoma Sándor. Az indoeurópai nyelvekben ez pont fordítva van, tehát saját magukból indulnak ki, és úgy tágítják a kört egészen a legnagyobb környezetig, amely ugyanúgy lehet a helységnév is. Ekkor az kerül legtávolabb tőlük, mint egyedtől. Például: Barbu Ştefănescu Delavreancea. Ugyanakkor a dátumot is hasonlóképpen közelíti meg a magyar. Előbb a legnagyobb keretet nevezi meg: az évet, aztán a hónapot, és lassanként közelít a mai nap felé. Az indoeurópai népek pont fordítva teszik ezt: a mai napból indulnak ki, ami legközelebb van hozzánk, és utána tágítják a kört a teljesség felé. Nyelvünkben az összetett szavak esetén is előre kerül a nagyobb, fontosabb egység, utána pedig a rész(egység). Például: asztalláb, futballpálya, Csíkszereda stb.[6] Az indoeurópai nyelvekben ez fordítva történik (románul: piciorul mesei, teren de fotbal, Miercurea Ciuc stb.). A 4. ábrán megpróbálom a két ellentétes szemléletet bemutatni: a magyar ember belehelyezi magát az egységes egészbe. A teljesség részeként éli meg saját életét (jobb oldalt). Ezzel szemben az indoeurópai népek (a nyelv elemzése alapján) kiemelik magukat az egységes egészből. Önálló, kisebb egységként élik meg létüket, függetlenül a teljességtől (bal oldalt).

Erre a szemléletre egy nagyon érdekes idézetet találtam Kodály Zoltántól, aki a szolmizálásról, ennek gyakorlatáról a következőket írja: „Globálisan kell olvasni. Egész szót, majd többet, egész mondatot átfogni egy pillantással. Az egészből indulni a részletek felé. Szokjunk rá, nem hangonként szedjük össze, hanem elejétől végéig gyorsan áttekintve, mint egy térképet. Egészében, egy darabban érezzük meg, mielőtt hozzákezdünk hangos elénekléséhez.”[7] Alapjában véve ő is ugyanazt sugallja, mint Varga Csaba. Úgy gondolom, hogy Kodály teljesen tisztában volt azzal, mit is jelent a magyar lélek.

Hogy hogyan is nyilvánul meg mindez a gyakorlatban, azt, többek között, egy apró személyes élményemmel szeretném szemléltetni. Egy közeli jó barátom mesélte, aki építészmérnök és üzletember, hogy egy bukaresti kiállításon vett részt, ahol a standja egy budapesti, ugyancsak építő cég igazgatójának a standja mellett volt. Beszélgettek, összeismerkedtek, s miután a barátom megtudta, hogy a budapesti üzletember nem járt még Erdélyben és nem ismeri ezt a vidéket, szívélyesen meghívta magához. Azt mondta neki, hogy bármikor, amikor ideje engedi és össze tudják egyeztetni az időpontot, szívesen látja náluk otthon, és ellátja őt a családjával együtt. Erre az illető a fiához fordult, és csodálkozva mondta: „Te, ez még nem is ismer minket, mégis meghívott magához!” Ez az ember valószínűleg már kezdte elveszíteni a magyar lelket, nem érti már, hogyan is működik a magyar lélek.

Az 5. ábrán két végletet mutatok be, Agócs József természet- és rendszerelméletének összefoglalását,[8] mely hasonló módon közelíti meg a két ellentétes világnézetet, lelki beállítottságot, mint Varga Csaba a nyelv alapján.

Vessük össze ezt a táblázatot a 4. ábrával. A szekularizált világnézet az indoeurópai népek lelki sajátosságait, a szakrális világnézet pedig a magyar lélek jellemzőit sorakoztatja fel. Jelöljük egyelőre a két végletet konvencionálisan egy „–”, illetve egy „+” jellel (ld. a 6. ábrát). Ne mondjuk egyikre sem, hogy jó vagy rossz. Csupán annyit jegyezzünk meg, hogy két pólust képviselnek. Ezeknek jelentőségére később visszatérek.

Hogyha egy párhuzamot vonunk a pentaton hangrendszer és az előbb említett nyelvi sajátosságok között, akkor azt mondanám, hogy a pentatónia az, amelyik befogad, elfogad. Nyitott az idegen elemek befogadására (ld.: pien hangok). Azt a lelket mintázza, mely a teljesség részeként éli életét. A teljesség pedig sok apró kis részből áll. Ezért befogadja az idegen elemeket anélkül, hogy a pentaton jellege megváltozna. A hétfokú, diatonikus hangrendszerek viszont zártak. Ezekben a népdalokban nagyon ritkán fordul elő, hogy a rendszertől idegen hangok jelenjenek meg. Azt a lelket képviselik, mely kiemeli magát az egységes egészből, legtöbbször képtelen elfogadni, befogadni a másságot, a tőle idegen mentalitást, világnézetet. A hétfokú dallamok többnyire az indoeurópai népek zenéjére jellemzők, továbbá a sémi és az arab népekére.

A különböző népcsoportok pentaton dalait hallgatva feltűnik, hogy jellegükben egészen más hangulatot tükröznek (ld. a 6. jegyzetet). A magyarhoz legközelebb a közép ázsiai rokon népek dalai állnak. Talán az ujgur dallamok is közelítenek. A többi azonban mintha más-más zenei világot képviselne. A rendszer, a pentatónia, a rend maga azonban azonos. Ennek fontosságát nem elég csupán megemlíteni. Tanulmányomban kiemelt fontosságot tulajdonítok ennek a jelenségnek.

Hasonló nyelvi példát mutatok be egyik régebbi személyes élményemen keresztül. Öt évvel ezelőtt Spanyolországban voltunk a feleségemmel együtt baszk földön, három hetet tanítottunk magyar néptáncot egy ottani baszk közösségnek. Beszélgetéseink során kiderült, hogy a baszk nyelv sokkal közelebb áll a magyarhoz, mint a spanyolhoz. Ez is ugyanúgy ragozó, mint a magyar, ugyanúgy használják a birtokos ragot, mint a magyarban. Ragok, toldalékok, jelek kapcsolódnak a szótövekhez. A baszk nyelv mondatszerkesztésében is a legfontosabb szavak kerülnek a mondat elejére, és ugyanúgy a k a többes szám jele, mint a magyarban (lagun = barát, lagunek = barátok). Igaz, hogy a szavak másak, igaz, hogy a két nép nem nagyon értené meg egymás nyelvét, a nyelv szerkezete, a rendszer maga viszont azonos.

[9]

A rendszert a rend szóval is helyettesítettem, nem véletlenül. Édesapám[10] annak idején beszámolt nekem a pentaton hangsor tanulmányozása során elért eredményeiről. Arra a következtetésre jutott, hogy ez közelebb áll a természethez, mint a hétfokú sorok. Az ötfokú dallamokra jellemző hangközök frekvenciakülönbségeinek számarányai nagyon közeliek az aranymetszés arányaihoz.[11] Ez alapján édesapám bizonyítani vélte, hogy az emberi fül felépítésében lévő belső csiga tulajdonképpen aranymetszéscsiga. Elbeszélése alapján ugyanezért a felfedezésért később egy tudós Nobel-díjat kapott.[12] Édesapám szerint ő aranymetszés arányokkal megépített egy mesterséges fület, mely „hallott”.

Mikor annak jelentőségét próbáltam felmérni, hogy végül is a rendszer az, ami azonos, akkor hirtelen eszembe ötlött, hogy nézzem meg: a nyelvi rendszerek milyen térképet mutatnak a földgolyón. És beütöttem a Goggle keresőbe, hogy aglutináló nyelvek (ragozó nyelvek). A 7. ábra egy részletét tartalmazza annak az oldalnak, mely előjött.

[13]

Példák

·         A finn taloissani (házaimban) így bontható fel: talo (ház) + i (többesszám jele) + ssa (-ban) + ni (birtokos személyrag - ami jel).

·         A szuahéli mimi ninakupenda wewe (szeretlek) így bontható fel: mimi ni (én) na (jelen idő) ku (te) penda (szeret) wewe (te)

·         Míg a legtöbb ragozó nyelv utóragokat használ, addig a mon-khmer nyelvcsaládhoz tartozó khaszi nyelv kizárólag előragokat és elöljárószavakat használ. Példa: nga leit (megyek), nga la leit (mentem) nga la lah leit (mentem (régmúlt)).

·         A hatti, a sumer, a burusaszki és a maja nyelvek a szó elején, végén és belsejében egyaránt toldalékolnak.

·         A magyar nyelvből:

o        Igeragozás: úszom, úszol, úszik, úszunk, úsztok, úsznak.

o        Főnévragozás: élet, életet, életben, életen, életről, életnek, élettel, élethez, életért stb.

o        Melléknévragozás: kedves, kedvesen, kedvesek, kedvesebb

Agglutináló nyelvek

Agglutináló nyelvnek számít a magyar nyelven kívül

·         például az úgynevezett finnugor nyelvcsalád többi nyelve

·         az altáji nyelvcsalád nyelvei

·         a szuahéli és rokonai, a bantu nyelvek

·         a japán nyelv

Kifejezőerejük nagy része a ragozásban rejlik, a szórend a finomabb árnyalatokhoz való. A ragozó nyelvek nyelvtana jóval többet foglalkozik az alaktannal, mint a mondattannal.

Az indoeurópai nyelvek eredetileg a flektáló nyelvek közé tartoznak, például ilyen a szanszkrit, az ógörög és a latin nyelv. Manapság azonban az indoeurópai nyelvek között agglutináló nyelvek is akadnak, mint a perzsa, illetve például az újlatin nyelvek a ragozás leegyszerűsödése folytán egyaránt mutatnak agglutináló és flektáló tulajdonságokat.

Az amerikai földrészen agglutináló nyelv például a kecsua, az egykori Inka Birodalom nyelve.

Már nem is csodálkoztam, amikor a megjelenő oldalt olvastam. Úgy látszik, a lelkemben már összeállt a kép. Hiszen a ragozó nyelveket beszélő népcsoportok egy jó része – Árkay László szavaival élve – „egészen misztikusan azonos” egyrészt a pentatóniát használó népekkel, másrészt a génkutatások és az ősrégészet eredményeiből kirajzolódó kapcsolatban álló etnikumokkal. A fenti ábrán látható, hogy az említett hat folt közül öt megtalálható a ragozó nyelvek térképén is: a Kárpát-medence a magyar nyelvvel, Közép Ázsia az altáji nyelvek egy részével, a Távol Kelet a japánnal, Közép Afrika a bantu nyelvekkel, valamint az amerikai indiánok a majával és a kecsua nyelvvel. Habár a kelta nyelvek közül egyik sem agglutináló, vannak olyan elképzelések, hogy a baszkok is kelta származású nép. Mindezeken túl megemlítem még dr. Simon Péter előadását, melyben elmondja, hogy a kanadai dakota és oglala indiánok nyelve is ragozó, sőt, ennél sokkal több kapcsolódási pontra mutat rá az indiánok és a magyar nép között.[14] Ugyanakkor a Duna-tv által pár éve sugárzott dokumentumfilmet is kiemelném, melyet egy, az ujgurok földjén (Kína észak-nyugati részén) szervezett magyar expedíció alkalmával forgattak, és ugyanilyen rokonságra hívta fel a figyelmet a magyarság és az ujgur nép között.[15] A felsorolt nyelvi hasonlóságokon kívül még figyelemre méltó adalékokat találtam az interneten. A japán nyelvben „a magyarral azonos a nevek használata (vezetéknév, keresztnév), a dátum és cím használata, a birtokos eset használata (először jön a birtokos, utána a birtok, például a ház ajtaja). A címeket is hasonló módon írják (nagyobb egységtől a kisebb felé haladva): város, városrész, háztömb stb.”[16] „A maja a magyarhoz hasonlóan agglutináló nyelv. Nyelvtani nem nincs, a természetes nemeket – akárcsak a magyarban – szóösszetétellel jelölik: ah = férfi, ix (ejtsd: (i)s) = nő; pl. ah tzambesah ’tanár’, ix tzambesah ’tanárnő’. … A jelzős szerkezetekben a melléknév a főnév előtt áll, mint a magyarban: pl. nojoch, ’nagy’: nojoch kax ’nagy falu’, nojoch polob ’nagy fejek’.”[17] A kecsua is „a magyarhoz hasonlóan agglutináló nyelv. Nyelvtani nemek nincsenek, így a természetes nemeket (a magyarral analóg módon) a qari (-férfi) és a warmi (-nő) szócskákkal jelzik. … A többes szám jele a -kuna, amelyhez a további toldalékok járulnak, ahogy a magyarban is. A jelzős szerkezetben a melléknév megelőzi a főnevet, és változatlan alakban marad, mint a magyarban hatun wasi »nagy ház« / hatun wasikuna »nagy házak« / hatun wasikunapi »nagy házakban«”.

[18]