Kiskapuson, a varázslatos völgyben
'....Mély csend van itt, pára fedi a völgyet, a nap még csak most próbálgatja magát.....'
Még hallom a hegyi patak hangját, még látom a magasban a kitárt szárnyú madár röptét, még érzem, ahogy körbeölel a hegyek íve, s ahogy magába fogad az asszonyok völgye, amikor ezeket a sorokat írni kezdem.
Erdély titkos rejtekében, Kiskapus völgyében találtunk egymásra Veletek. Odahívott bennünket a hegy, a völgy, a víz, az EMBER szava. Csodás Erdélyi vidék, a hegyek óvó védelme, a sűrűn egymást követő hosszan elnyúló falvak, a jellegzetes házak, kapuk és emberek világa…
Hosszú autó utat követően érkeztünk meg a kultúrház épülete melletti kis térre. A ház állaga arról árulkodik, hogy kevés jut a kultúrára ezen a vidéken, a falmentén mezei virágok virítanak, a vakolat hosszú idők óta omladozik. A szemközti ház előtti padon három férfi üldögél, megbeszélik a napot. Odaköszönünk nekik, s kérdezősködünk, láttak-é’ itt idegeneket. Tudták, hogy merre, hová is mentek.
Megkapva az útbaigazítást nekivágtunk az ismeretlennek. Földút vezetett a hegyek közti titokzatos völgybe, mellettünk a mélységben patak futott, mindkét oldalról hegyek emelkedtek fölénk. Hosszan-lassan haladunk, majd kiszálltunk, gyalog mentünk tovább, hogy kíméljük az autót, amely meg-megkoccant a kátyúkon. Elágazáshoz érve, jeleket találtunk, a lefelé, vagy a felfelé vivőn menjünk tovább? No, gondoltam ez az első próbatétel itt a mesés rengetegben. Mind a négyen a felfelé haladó ösvényre szavaztunk, így tovább baktattunk. Hamarosan emberi hangokra lettünk figyelmesek, amelyek a völgyből érkeztek. Zoli, aki az autót vezette tovább ment, mi pedig gyalogoltunk, miközben érzékeltem, hogy elvesztettem a bizonyosságát, hogy jó úton járunk. Ekkorra már egy órát gyalogoltunk. Hamar ki is derült, hogy a ház amit keresünk, lentebb van. Két nőszeméllyel találkozva, útbaigazítás kaptunk, így visszafordultunk, s „kérdéses” jelnél letértünk. Kis híd vezetett a tisztásra, ahol örömmel láttuk, hogy megleltük a helyet, ahol a tábor kezdte belakni magát. A valamikor malom helyén emeletes ház, pihenésre, kikapcsolódásra épült. Gondozott, békés a tér. MEGÉRKEZTÜNK.
Megöleljük egymást Tőke Zolival, aki idehívott bennünket, s a többieknek is bemutatkozunk. Mindenki ismeretlen itt, mégis közeli, olyan, mintha hazaérkeztem volna.
Már alkonyodik, bevackoljuk magunkat, meleg ételt kapunk, s beszédbe elegyedünk „testvéreinkkel”, akiket idevonzott a hívó szó, a hely, amely menedékünk, gyógyítónk lesz egy hosszú héten át. Ahogy lebukik a nyugati hegy mögé a nap, borzongató hűvös lesz. Tüzet gyújtunk, előkerülnek a dobok, s elkezdődik az EGYÜTTLÉT itt Kalotaszeg rejtekében.
Az első éjszakát a házban töltöm, többen egy szobában, elférünk, megférünk. Pihentetőt alszom, a pirkadat ébreszt, kimegyek a tisztásra, lehúzom a szandálom, mezítláb sétálgatok, a harmatos fű üdítő frissességében.
Mély csend van itt, pára fedi a völgyet, a nap még csak most próbálgatja magát.
Minden reggel így kezdem a napot, magamba szívom a hely hajnali szépségét, illatát, a harmatcseppes pázsit hűvösét.
Második nap, a reggeli cihelődés után elindulunk a Piramis hegy felé. Úgy hírlik, mágikus ereje van. Energiái önmagukban gyógyítanak, s a közelében Megtörténnek a dolgok. Úgy visz vissza természetes önvalónkhoz, hogy semmit nem kell érte tennünk.
Öt kilométert gyalogolva érünk a hegy lábához. Virágpompás tisztás fogad bennünket, épp virít a cickafark, és az arany vessző. A kiszélesedett patakmeder sekély vizet hordoz, aranyló kavicsokat mos a sebesen tovacsobogó patak. Átkelünk rajta mezítláb, kellemes hidegsége hűsíti az egyre jobban forrósodó levegőt.
Elidőzünk itt. Köveket gyűjtünk, rácsodálkozok a hegy méltóságára, bevárjuk a többieket, majd a befogadást kérő szertartást követően nekivágunk a hegycsúcsnak. Kitaposott ösvényt keresünk, de nem lelünk, így a meredek hegyoldalnak veselkedve, megyünk tökön-uborkán. A csapat egy része más irányt vesz. Mi ketten, Judittal maradunk a nehezebben megközelíthető szakaszon. Oldalazva lépkedünk, jólesőn csorog rajtam a veríték. Amikor összeérünk, meg is jegyzi Judit asszony, hogy nekünk hasonló életterheket kell leraknunk, ha ezt az utat választottuk. Egy órát emelkedtünk, amikor a bércen beérjük a többieket. Pihenünk, csendben vagyunk, csak az erdő neszei hallatják magukat. A magasság megláttatja a környező hegyvonulat íveit.
Alattunk a mély, felettünk az ég. Többször gondolom, hogy tán felérkeztünk a csúcsra, mire végre, valóban. A déli forróságban emberpróbáló volt a hegymenet. Egyik társunk fel is adta, visszafordult Huba kíséretében.
A tetőn szentélyt alakítunk, sámán testvérünk, János az égtájaknak fordulva imákat rebeg. Megszentelt pillanatok ezek, borzong a testem, áldásos könnyek folynak az arcomon. Elengedjük testi-lelki terheinket, felajánljuk őket a hegynek, az égnek, a Mindenségnek. Helyébe lép a harmónia, a melegség, a bizsergető VALÓSÁG! Önfeledtség, szabadság, áraszt el. A tiszta szeretet van JELEN.Még hallom a hegyi patak hangját, még látom a magasban a kitárt szárnyú madár röptét, még érzem, ahogy körbeölel a hegyek íve, s ahogy magába fogad az asszonyok völgye, amikor ezeket a sorokat írni kezdem.
Erdély titkos rejtekében, Kiskapus völgyében találtunk egymásra Veletek. Odahívott bennünket a hegy, a völgy, a víz, az EMBER szava. Csodás Erdélyi vidék, a hegyek óvó védelme, a sűrűn egymást követő hosszan elnyúló falvak, a jellegzetes házak, kapuk és emberek világa…
Hosszú autó utat követően érkeztünk meg a kultúrház épülete melletti kis térre. A ház állaga arról árulkodik, hogy kevés jut a kultúrára ezen a vidéken, a falmentén mezei virágok virítanak, a vakolat hosszú idők óta omladozik. A szemközti ház előtti padon három férfi üldögél, megbeszélik a napot. Odaköszönünk nekik, s kérdezősködünk, láttak-é’ itt idegeneket. Tudták, hogy merre, hová is mentek.
Megkapva az útbaigazítást nekivágtunk az ismeretlennek. Földút vezetett a hegyek közti titokzatos völgybe, mellettünk a mélységben patak futott, mindkét oldalról hegyek emelkedtek fölénk. Hosszan-lassan haladunk, majd kiszálltunk, gyalog mentünk tovább, hogy kíméljük az autót, amely meg-megkoccant a kátyúkon. Elágazáshoz érve, jeleket találtunk, a lefelé, vagy a felfelé vivőn menjünk tovább? No, gondoltam ez az első próbatétel itt a mesés rengetegben. Mind a négyen a felfelé haladó ösvényre szavaztunk, így tovább baktattunk. Hamarosan emberi hangokra lettünk figyelmesek, amelyek a völgyből érkeztek. Zoli, aki az autót vezette tovább ment, mi pedig gyalogoltunk, miközben érzékeltem, hogy elvesztettem a bizonyosságát, hogy jó úton járunk. Ekkorra már egy órát gyalogoltunk. Hamar ki is derült, hogy a ház amit keresünk, lentebb van. Két nőszeméllyel találkozva, útbaigazítás kaptunk, így visszafordultunk, s „kérdéses” jelnél letértünk. Kis híd vezetett a tisztásra, ahol örömmel láttuk, hogy megleltük a helyet, ahol a tábor kezdte belakni magát. A valamikor malom helyén emeletes ház, pihenésre, kikapcsolódásra épült. Gondozott, békés a tér. MEGÉRKEZTÜNK.
Megöleljük egymást Tőke Zolival, aki idehívott bennünket, s a többieknek is bemutatkozunk. Mindenki ismeretlen itt, mégis közeli, olyan, mintha hazaérkeztem volna.
Már alkonyodik, bevackoljuk magunkat, meleg ételt kapunk, s beszédbe elegyedünk „testvéreinkkel”, akiket idevonzott a hívó szó, a hely, amely menedékünk, gyógyítónk lesz egy hosszú héten át. Ahogy lebukik a nyugati hegy mögé a nap, borzongató hűvös lesz. Tüzet gyújtunk, előkerülnek a dobok, s elkezdődik az EGYÜTTLÉT itt Kalotaszeg rejtekében.
Az első éjszakát a házban töltöm, többen egy szobában, elférünk, megférünk. Pihentetőt alszom, a pirkadat ébreszt, kimegyek a tisztásra, lehúzom a szandálom, mezítláb sétálgatok, a harmatos fű üdítő frissességében.
Mély csend van itt, pára fedi a völgyet, a nap még csak most próbálgatja magát.
Minden reggel így kezdem a napot, magamba szívom a hely hajnali szépségét, illatát, a harmatcseppes pázsit hűvösét.
Második nap, a reggeli cihelődés után elindulunk a Piramis hegy felé. Úgy hírlik, mágikus ereje van. Energiái önmagukban gyógyítanak, s a közelében Megtörténnek a dolgok. Úgy visz vissza természetes önvalónkhoz, hogy semmit nem kell érte tennünk.
Öt kilométert gyalogolva érünk a hegy lábához. Virágpompás tisztás fogad bennünket, épp virít a cickafark, és az arany vessző. A kiszélesedett patakmeder sekély vizet hordoz, aranyló kavicsokat mos a sebesen tovacsobogó patak. Átkelünk rajta mezítláb, kellemes hidegsége hűsíti az egyre jobban forrósodó levegőt.
Elidőzünk itt. Köveket gyűjtünk, rácsodálkozok a hegy méltóságára, bevárjuk a többieket, majd a befogadást kérő szertartást követően nekivágunk a hegycsúcsnak. Kitaposott ösvényt keresünk, de nem lelünk, így a meredek hegyoldalnak veselkedve, megyünk tökön-uborkán. A csapat egy része más irányt vesz. Mi ketten, Judittal maradunk a nehezebben megközelíthető szakaszon. Oldalazva lépkedünk, jólesőn csorog rajtam a veríték. Amikor összeérünk, meg is jegyzi Judit asszony, hogy nekünk hasonló életterheket kell leraknunk, ha ezt az utat választottuk. Egy órát emelkedtünk, amikor a bércen beérjük a többieket. Pihenünk, csendben vagyunk, csak az erdő neszei hallatják magukat. A magasság megláttatja a környező hegyvonulat íveit.
Alattunk a mély, felettünk az ég. Többször gondolom, hogy tán felérkeztünk a csúcsra, mire végre, valóban. A déli forróságban emberpróbáló volt a hegymenet. Egyik társunk fel is adta, visszafordult Huba kíséretében.
A tetőn szentélyt alakítunk, sámán testvérünk, János az égtájaknak fordulva imákat rebeg. Megszentelt pillanatok ezek, borzong a testem, áldásos könnyek folynak az arcomon. Elengedjük testi-lelki terheinket, felajánljuk őket a hegynek, az égnek, a Mindenségnek. Helyébe lép a harmónia, a melegség, a bizsergető VALÓSÁG! Önfeledtség, szabadság, áraszt el. A tiszta szeretet van JELEN.
|